Miért maradunk egy rossz kapcsolatban? Offtopic.

Elkezdeni is nehéz ezt a bejegyzést, hiszen annyi minden kavarog ezzel kapcsolatban a fejemben. Ott vannak a saját tapasztalatok, amelyek beleégnek az ember emlékezetébe, mellette erős gondolatokat ébreszt a társadalmi kényszer és a látszat is, végül pedig itt sorakoznak a másoktól hallott történetek. Rendben, hogy mindenki talál indokot, hogy miért nem lép ki egy mérgező kapcsolatból, hiszen ott a gyerek, gyerekek, közös a ház, éppen gyesen vagyok, úgysem találok jobbat, kisemmizne, nem akarok egyedül lenni, együtt könnyebb, még így is. A komfortzóna egyéni határai tolódnak erre és arra is, éppen attól függően, milyen élethelyzetben talál minket a felismerés: ez a kapcsolat nem jó. Hogy hol romlik el, melyik az a pillanat, nem tárgya a bejegyzésnek, de ha meg kellene találni az alkalmat, hogy mégis melyik volt az, hol kezdődött, én azt mondanám: az elsőnél, amikor megaláz. Mindegy, hogy hogyan, de az emberi méltóság sérülm az út onnan csak lefelé vezet. De akkor miért nem lépünk ki? Miért nem lép ki az, aki hazaérvén már csak kirohan a kertbe, nehogy hozzá kelljen szólni a házi sárkánnyá változott asszonyhoz? Miért nem lép ki az, aki már hónapok óta nem ér a férjéhez, mert az megsértette, és inkább századszor is végigtakarítja a lakást, hogy a barátnői előtt kihúzhassa magát, hogy ő milyen jó feleség és háziasszony? Miért nem lép ki az, aki még mindig a fiatalkori, ám külföldön hagyott szerelméért sír gondolatban, és a mostanival egyértelmű, hogy nem boldog? 

Akadnak gyenge próbálkozások. Mikor a párunk mellett beleszeretünk másba, vagy egyáltalán a szerelembe, hogy otthon nekünk ez miért nincs? Mások boldog esküvői pillanatait nézve, a buszon utazva, vagy akár a facebookot pörgetve a végtelenségig: nekem ilyen érzés miért nem jut? Mindegyikünk tévedhet a választását illetően, de ennek felismerése egyrészt nehéz, másrészt magunk és mások előtt is lehet kínos, mert hát hogy néz az ki. De a gyenge próbálkozások megmaradnak, a kifelé tekintgetés vagy éppen az ellenkezője, a teljes befelé fordulás és a depresszió. Lelkileg bántalmazó kapcsolatban nem egészséges élni, ott marad az örök vágyakozás a boldogság felé, az állandó gondolatok körbe körbe a fejben, hogy nekem miért ez jár, miért ez jutott, kezdhetném elölről. A legtöbben nem kezdik újra, csak ha már tényleg nagy a baj, vagy rá vannak kényszerítve, vagy már nem bírnak tükörbe nézni, és szégyellik, hogy mennyire megalázhatók, befolyásolhatók, zsarolhatók, kényszeríthetők. A párkapcsolat, a házasság nekem nem erről szól, és egy normális világban nem is szólhat erről. Mégis bajos kilépni, hiszen a lelki teher mellé társul egy anyagi valóságban keletkező probléma, amit meg kell oldani: el kell hozni az utolsó bugyiig bezárólag mindent, talán egy egész életet. Kissé nehezíti a helyzetet, ha gyerekek is értintettek, mindegy, milyen korban találja meg őket a helyzet. Túl sokat vállalunk a hazugságban töltött évekkel a kényelemért és a biztonságért cserébe, ami vélt vagy valós, de leginkább sajnos inkább csak általunk megnyugtatásul kitalált entitások, amikkel ügyesen fel lehet címkézni a miérteket. Le lehet élni egy életet egymás mellett is, a gyenge próbálkozásokkal, vannak, akiknek gond nélkül megy ez is, de inkább magamról beszélve, ez valahogy nem megy. Számomra képtelenség, időpocsékolás, hiábavalóságok hiábavalósága. Minél mélyebbre kerülünk lelkileg megalázottként, annál rosszabb és kiszolgáltatottabb helyzetbe taszítjuk magunkat azzal, hogy engedtünk valakinek, akinek nem kellett volna. Miért gondoljuk például azt, hogy egy gyerek érkezése még egy rossz, közepes kapcsolatban is helyénvaló, sőt, ezzel megváltoznak a dolgok, sőt, ezzel örök kapocs lesz köztünk választottunkkal, aki a legkevésbé sem ideális társ amúgy, s mégis. Az örök kapocs stimmel, de a változás nem. Egy arra érdemtelennek hiába szülünk gyereket, nem változik meg. Nem lesz többet otthon, vagy nem segít többet majd, vagy nem jár kevesebbet a kocsmába, nem jár kevesebbet fesztiválon csajozni és a drogos haverjai se jönnek kevesebbszer. Ettől még nem ül le veled és a gyerekekkel egy asztalhoz enni, akármennyire is vágysz rá. Inkább a tévé, mint ti.

Aki tud, lépjen időben. Lépjen ki időben, saját magáért, mert vannak dolgok, amiket nem lehet visszacsinálni, nem lehet visszamenni az időben, hogy megváltoztassuk az ólomsúlyú döntéseket. Mert ha tükörbe nézünk, és úgy igazán magunkba látunk, tudjuk, hogy nekünk mi a jó és mi a nem jó. Nem jó, ha nyilvánosan vagy otthon megaláznak. Nem jó, ha minden az exe körül forog és a karácsonyi programod is vele szerveződik. Nem jó, ha amikor te akadályoztatva vagy egy élethelyzet miatt (legyen az betegség vagy terhesség, vagy szülés), az elhúz inkább csajozni meg bulizni. Nem jó, ha a családja által állandó bully tárgya vagy. Nem jó, ha az ebéded után azt mondja, hogy most ezt a pénzt, amiért téged vacsorázni vitt, az ipad-re gyűjtött pénzéből vette el, és majd vissza kell tennie, szóval úgy ettél. Vicces nem? Tudod, hogy neked ez rossz, mégis asszisztálsz, mint egy hülye. A korlátok és keretek határozzák meg a cselekvésedet és a döntéseidet, ülsz a kalitkában és nem tudsz mit tenni. Addig biztosan nem, amíg nem döntesz, hogy innen hova lehet elszaladni, de jó messzire. Változás lesz belőle? Igen. Nehezebb lesz? Igen is meg nem is. Lehet először nem lesz szobád, ágyad, dobozokból élsz majd a káoszban. De esélyt kapsz valamire, ami egy bántalmazó kapcsolatban elképzelhetetlen volt. Ez a szabadság, a döntés szabadsága lesz, hogy jogod van határozni arról, hogy mit szeretnél, kit szeretnél és ebben senki sem korlátoz majd. 

Vár ugyanis valahol ránk is egy olyan valaki, akivel érdemes együtt menni tovább az úton. Mert egyszerűen többet érdemelsz, sőt. Mindenki megérdemli a boldogságot, aki elég bátor és elszánt kimondani: nem szenvedek tovább!